Sila, aki nem lát ugyan, mégis magabiztosan rollerezik
Reviczky Zsolt / Népszabadság

.

A látássérültek képesek megtanulni (vissz)hangok alapján tájékozódni és minimális segítséggel élni – csak el kell hinniük, hogy képesek rá. A vakoknak ugyanis kisgyerekkoruktól kezdve azt sugallja a világ, hogy egyedül semmire sem jutnak. Az echolokáció szabadságot ad nekik.

Vigyázz az utcasaroknál, fordulj be! – kiabálja a rollerrel száguldó kilencéves kislány után futva Juan Ruiz. Sila hallgat a szóra, lelassít, balra fordul és máris suhan tovább. Meleg van, tavaszi ruhája és hosszú haja lobog a menetszélben. Tanára nehezen tartja vele a lépést, pláne hogy két fehér botot is cipel magával, Siláét és a sajátját. Sem ő, sem diákja nem lát, ám ezt nehéz észrevenni. Olyan gyorsan és magabiztosan mozognak a bécsi utcán, mintha látnák, mi van körülöttük.

– Látja ezt a nagy teherautót, ami az út szélén parkol? – kérdezi tőlem Juan, miközben Sila után szaladunk. És a teherautó, amelyet csak én látok, valóban ott áll mellettünk. – Ez nekem olyan, mint a látóknak egy világító, élénk szín, kiemelkedik környezetéből – mondja.

Hangokkal látni

Elsőre nehéz elhinni, hogy valóban vissz­hangokkal „látnak", ám az echolokációnak nevezett technika épp erről szól. A harmincas éveiben járó Juan a bécsi vakok intézetének egyik irodájában próbálja megmutatni a módszer működését fotós kollégámnak és nekem. Miközben beszél, egyre közelebb megy a falhoz, már-már hozzáér. Így demonstrálja, hogyan változik a hang, amit visszaverődve hallunk. Ezt hallom is, eddig könnyű. Majd kinyitja az ablakot, és háromszor jó hangosan klikkel a nyelvével. – Hallják a visszaverődő hangot? Ott szemben a nagy épületről? – kérdezi. Kollégám mosolyog: „tényleg!" Én viszont nem hallom. Juan megnyugtat, hogy szerinte ez csak gyakorlás kérdése, és bárki meg tudja tanulni.

Ő maga születésétől fogva vak, és kisgyermekkorában magától kezdett hangok alapján tájékozódni. Mexikóban, egy Puebla melletti apró faluban töltötte első éveit. Hét testvére van, és úgy kezelték, mint a többi gyereket. Hagyták, hogy felfedezze magának a világot, még ha néha a ház tetejéről kellett is leszedni.

Juan Ruiz
Reviczky Zsolt / Népszabadság

.

A kaliforniai férfi huszonnyolc éves korában kezdte tanítani módszerét; az akkor kiskamasz Juan az egyik első diákja volt. – Gyerekként azt gondoltam, hogy látom magam körül a dolgokat. Hiszen tudtam, hogy ott vannak a tárgyak, és azt is, hogy milyen messze vannak. Hát akkor látok, nem? – kérdezi Juan. Daniel Kish döbbentette rá, hogy bizony hallás után tájékozódik, amikor betakarta a fülét és megkérte, úgy menjen körbe a szobában. – Na, az teljes katasztrófa volt – idézi fel nevetve. – Tudtam, hogy vak vagyok, hogy mások színeket és részleteket is látnak, de bicikliztem, rollereztem. Szabad voltam!

Az önálló élet a cél

A korkülönbség ellenére Daniel és Juan barátok lettek, és az echolokáció terjesztésére tették fel az életüket. Juan szerint összesen négyen tanítják a módszert a világon, és eddig körülbelül kétezer látássérültnek adták át a tudásukat. Nem szeretik, ha csodabogarakként vagy cirkuszi látványosságként kezelik őket. Hiszen az echolokáció tanításával épp az a céljuk, hogy a látássérültek minél önállóbb életet éljenek. Hogy olyanok legyenek, mint mások.

Ám a módszerük népszerűsítése érdekében hajlandóak bárhol, tévékamerák előtt megmutatni, mire képesek: biciklizni, tájékozódni, húsz méterre lévő kerítést észrevenni. Sőt, azt sem bánják, ha a sajtó úgy nevezi őket: denevéremberek. Hiszen ők is az általuk kibocsátott hangokkal hallanak.

Daniel Kisht és Juan Ruizt gyerekként nem kezelték fogyatékosként. Nem óvták őket a széltől is, és nem nevelték beléjük, hogy folyamatosan segítségre szorulnak. Úgy nőttek fel, hogy saját helyzetüket tartották normálisnak és alkalmazkodtak hozzá. Nem más ez, mint a Pygmalion-hatás: ha a vaktól önállóságot vár el környezet, akkor azzá válik. Az echolokációt tanító tanárok számára sem maga a technika átadása a legnagyobb kihívás, hanem, hogy elhitessék diák­jaikkal: többre képesek, mint gondolják. – Az órán Sila sokszor mondja, hogy ezt egy vak nem tudja megcsinálni – meséli Juan Ruiz. – Sokat kell biztatnom, óriási elvárásokat kell támasztanom. Aztán amikor megcsinálja a feladatot, meglepődik.

Hosszan sorolja azokat az eseteket, amikor az addig csak a sarokban üldögélő, a külvilággal nehezen kommunikáló tanítványai kinyíltak, bátrak és kezdeményezőek lettek. Másfél éve él Bécsben, ahol félállásban dolgozik a vakok intézetében. Havonta 2-3 hetet tanít itt, az idő többi részében utazik és a világ minden táján oktat. Van, hogy csak három-négy napja van valakivel foglalkozni, de az alatt is jelentős eredményt ér el. A tanítvány rájön, mi mindenre képes – a klikkelést pedig már maga be tudja gyakorolni később.

Vak vezet világtalant

Juan módszerének legfontosabb része, hogy az együtt töltött idő kilencven százalékában ismeretlen környezetben gyakorol a diákkal. A klasszikus módszer alapján ugyanis a vakoknak betanítanak bizonyos útvonalakat, ahol ezután egyedül is tudnak járni. Juan Ruiz ezzel szemben azt tanítja, hogyan boldoguljon egy látássérült egyedül, idegen helyen.

Elsőre nehéz elhinni, hogy valóban vissz­hangokkal „látnak"
Reviczky Zsolt / Népszabadság

.

Nemcsak a diákot, de a szülőket és külvilágot is meg kell győzni, hogy ez működik. Egy anya nehezen viseli, amikor Juan megmászatja a gyerekével az ablakot vagy a fehér bottal együtt kitapogatják, milyen mélyen fekszenek a vasúti sínek. Azt is elhűlve nézték a járókelők, amikor egy kamasz tanítvánnyal keresték a bécsi vasútállomást. Egy építkezés miatt ugyanis nem ott állt meg a busz, ahol szokott, a hangok alapján kellett megtalálniuk az épületet. – Átmentünk a villamossíneken meg a füvön is, a körülöttünk lévők már rendőrt akartak hívni, hogy két vak kószál a síneken! – meséli nevetve.

– Ez az egész a mozgás szabadságáról szól. Hogy a vakok sokkal természetesebb, céltudatosabb módon tudjanak mozogni. Sok vak nem mozog túl jól. Félnek az új környezettől, nincs is alkalmuk felfedezni a világot, és így nem is alakul ki ez a képességük – magyarázza. Épp ezért egyébként a vakok a legszkeptikusabbak, amikor az echolokációról hallanak, hiszen még nem tapasztalták meg, hogy a klikkelést használók milyen magabiztossággal mozognak a térben. Juan szerint felmérések bizonyítják, hogy a hangokkal tájékozódó vakok aktívabbak, kisebb köztük a munkanélküliség és magasabb a jövedelmük. Jobb az életminőségük.

Autót is lehet szerelni látás nélkül

Juan valóban sokkal magabiztosabban mozog, mint azok a látássérültek, akikkel korábban találkoztam. Ha belép egy szobába, három klikket körbeszórva gyorsan felméri, hol vannak a nagy bútorok és az üres terek, és már semmibe nem ütközik bele. Fel tudja mérni, mi milyen messze van, milyen anyagból készült.

Felmerül a kérdés: észreveszi-e, ha ember van a szobában? – Ha közel van, igen. Egyébként egy embernek pont olyan hangja van, mint egy bútornak – és erre ő is felnevet. Az utcán sétálva a város zaja nem zavarja, az is információt jelent. Ha pedig nagy a hangzavar, hangosabban klikkel. A magabiztossághoz a fehér bot is kell, amit Juan csak „meghosszabbított karjának" nevez. Erre szükség van, mert lefelé vezető lépcsőket, alacsony tárgyakat nem lehet másképp észrevenni. Vagy mondjuk, a szakadékot túra közben – merthogy Juan Ruiz egyik szenvedélye a természetjárás.

Szerinte az a kulcs, hogy nem szabad megállítani egy vak gyereket, ha valamit csinálni akar. Ha azt mondjuk neki, nem képes rá, akkor elhiszi. A kamasz Juant a tiltás egyébként épphogy inspirálta. Érdekelte, hogyan működik egy autó motorja. Ám azt mondták neki, ne is álmodjon autószerelésről. Ő viszont elvégzett két tanfolyamot, vett egy működésképtelen harmincéves ­autót, majd – kis segítséggel – megjavította a motort. – A világ a látókra van berendezkedve, nekik kedvez – mondja Juan. – De ha senki sem látna, akkor is működne!

Lehet, hogy a vakok tényleg látnak?

Tudományos kutatások sora bizonyítja, hogy az echololokáció valóban működik. Nem is akárhogyan: egyes vizsgálatok szerint a tájékozódáshoz visszhangot használó látássérültek agyában is hasonló képek alakulnak ki, mint a látókéban. „A képet, amelyet látunk, az agyunk hozza létre az oda érkező ingerekből" – magyarázta a téma kutatója, dr. Lore Thaler az amerikai közrádió, az NPR pszichológiai tárgyú műsorában. „Ez az inger a látóknál a szembe érkező fény" – folytatta a brit Durham Egyetem professzora, és már vannak rá bizonyítékok, hogy talán hang is alkothat az agyban „képet".

Nem nevelték beléjük, hogy folyamatosan segítségre szorulnak
Reviczky Zsolt / Népszabadság

.

Thale egyik kísérletében mikrofont erősített vakok füléhez, és felvette, mit hallanak, amikor „klikkelnek." Rögzítette, milyen hang verődik vissza egy lámpaoszlopról, egy salátástálról vagy egy mozgó autóról. Ezután visszajátszotta nekik a felvett hangokat, miközben egy MRI-szkennerrel vizsgálta az agyukat. Kiderült: miközben a felvett hangokat hallották, a látásért felelős agyi területek aktivizálódtak. És amikor összehasonlította ezt azoknak az agyműködésével, akik a szemükkel látták ugyanazokat a tárgyakat, azt találta, hogy nagyon hasonló volt a látók és a klikkeléssel tájékozódók agyi reakciója.

„Nem érzem magam vaknak”

Daniel Kish agyát vizsgálva azt találta: a színekért és a fényérzékelésért felelős agyi területek nem aktivizálódnak klikkelés közben, de más, a látással összekapcsolt területek igen. A mozgást érzékelő agyi terület „úgy világított, mint egy diszkógömb" – fogalmazott a műsor egyik készítője.

Santani Teng, a Berkeley egyetem kutatója szerint az echolokációval tájékozódók körülbelül úgy érzékelik a világot, mint a látók a perifériás látásukkal. Mint amikor valaki SMS-t ír sétálás közben. Látjuk, ha jön felénk valaki, hogy az úton autók mennek. Látjuk a fákat, de azt már nem tudjuk elolvasni, mi van egy táblára írva a távolban.

– Én nem érzem magam vaknak – mondja Daniel Kish. Brian Bushway, aki 14 éves korában vesztette el a látását, azt mesélte az NPR műsorában: amikor megtanulta az echolokációt, mintha minden újra megjelent volna előtte. Elmosódottan, színek nélkül, de minden ott van. Pont úgy, mint amikor még egészségesek voltak a szemei.

Köszönjük a cikket Kőműves Anitának (NOL)! :)