Kutatások szerint a független gondolkodás erősíti a kollektív bölcsességet. Ezért a környezeti hatás rossz irányba befolyásolhat minket, amikor egy-egy bölcs, megfontolt döntést próbálunk meghozni. Másrészt viszont a beszélgetés a tudáscsere eszköze, a csoporttagok jobbá tehetik egymást, sőt, új ötleteik is támadhatnak. Mindez szép és jó – de ezek alapján a beszélgetés végül is segíti vagy gátolja a kollektív döntéshozatalt? Az idegtudós Mariano Sigman és a viselkedési közgazdász Dan Ariely a világnak egyszerre több pontján kezdtek bele egy új kutatásba, melynek során azt mérték, hogyan hatnak egymásra a csoportok a jobb döntéshozatal érdekében. Abból a hipotézisből indultak ki, hogy a kollektív bölcsességnek jót tesz az, ha kis csoportokban vitáznak, mert ez megfontoltabb és ésszerűbb információcserét tesz lehetővé.

A csoportválaszok sokkal pontosabbak

Elképzelésük alátámasztására több mint 10 000 résztvevő bevonásával egy kísérletet végeztek el egy TEDx konferencián Buenos Airesben, Argentínában. A kísérlet résztvevőinek efféle kérdéseket tettek fel: „Milyen magas az Eiffel-torony?” Vagy: „Hányszor fordul elő a "tegnap" (yesterday) szó a Beatles Yesterday című számában?” Először minden résztvevő leírta saját becslését, aztán ötös csoportokba osztották az embereket, és egységes válasz kialakítására kérték fel őket. Az eredmények azt mutatták, hogy a csoportválaszok átlagosan sokkal pontosabbak lettek az egyezkedés után, mint az egyéni becslések voltak a megvitatás előtt. A kísérlet tehát alátámasztja, hogy a csoportok összességében jobb ítéletet hoznak együtt a kiscsoportos megbeszéléseket követően.

Ez tehát segítő módszert jelenthet a tömegek problémamegoldásánál olyankor, amikor egyszerű jó vagy rossz válaszokat kell megadni. De mi a helyzet akkor, ha bonyolultabb kérdésekben kell a csapatnak közösen döntenie? Ariely és Sigman egy vancouveri TED-konferencián egy másik kísérletet folytattak le, amelynek pontos menetét ismertetik a cikk alján belinkelt TED-előadásukban. Itt azt tapasztalták, hogy sok csoport megegyezésre jutott a felvetett bonyolult morális kérdésekben (ezek egyike a mesterséges intelligenciához, a másik a génmódosításhoz kapcsolódott), még akkor is, ha egyénenként teljesen eltérő vélemények voltak köztük. Miben különböztek a fenti csoportok azoktól a csoportoktól, ahol nem született egyezség? A kísérletet lefolytató kutatók azt tapasztalták, hogy a szélsőséges vélemények képviselői jellemzően magabiztosabban képviselték a válaszaikat. Akik viszont az átlaghoz közelebb álltak, gyakran bizonytalanok voltak a jó vagy rossz megítélésében, az ő magabiztossági szintjük alacsonyabbnak mutatkozott.

Voltak azonban olyan csoportok, akik magabiztosan képviselték az átlagos véleményt. Az előadók úgy gondolják: az átlagvélemény magabiztos képviselői azok, akik mindkét érvelést el tudják fogadni. Nem azért „szürkék”, mert bizonytalanok, hanem mert úgy hiszik: az erkölcsi dilemma két érvényes, ellentétes érveléssel áll szemben. És rájöttek, hogy azok a csoportok, ahol sok a magabiztos „szürke”, könnyebben jutnak megegyezésre. Még nem tudják ennek a pontos okát; jelenleg a kísérletek elején járnak, és sok mindent kell még megtudniuk arról, miért és hogyan döntenek egyesek úgy, hogy akár erkölcsi tartásukat is félretéve kompromisszumot kötnek.

Kiegyezés a csoportban: a robusztus átlag

És hogyan történik a csoportban a kiegyezés folyamata? Kézenfekvőnek tűnik, hogy pusztán csak a csoport összes válaszának átlagáról van szó. Egy másik lehetőség szerint azok a szavazatok súlyosabbak a csoportban, amiket egy-egy csoporttag magabiztosan fejez ki. Képzeljük el, hogy Paul McCartney az egyik csoporttag. Bölcs döntés lenne tőle elfogadni, hogy hányszor ismétli a „tegnap” szót a Beatles-számban. Ehelyett azonban azt látjuk, hogy következetesen minden dilemmában, más-más kísérletekben – sőt: más-más földrészeken – a csoportok egy okos és statisztikailag megbízható eredményre jutnak, ez a „robusztus átlag".

Az egyik csoport válaszai, mondjuk, az Eiffel-torony magassága esetében: 250 méter, 200 méter, 300 méter, 400, és egy teljesen abszurd válasz szerint 300 millió méter. Ha ezeknek az átlagát vennénk, igencsak hibás eredmény születne. De a robusztus átlag esetében teljesen figyelmen kívül hagyják ezt az abszurd választ, mert nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az átlag-szavazatoknak. A vancouveri kísérletet esetében is pontosan ez történt. A csoportok nem foglalkoztak a túlzókkal, hanem az egyéni válaszok robusztus átlaga szerint jutottak egyezségre. Ami igazán figyelemre méltó, hogy ez spontán viselkedés volt a csoport részéről. Semmilyen tippet nem kaptak arra vonatkozóan, hogy hogyan jussanak konszenzusra.

A jó kollektív döntések egyik alapfeltétele a véleménykülönbség