Nyikes Fatime tizenhat éves korában vakult meg az egyik szemére, huszonnégy évesen a másikra. Aztán úgy határozott, ő akkor is boldog lesz, és kész. Megalapította a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületét, és azt mondja, hálás mindenért, ami vele történt.

Csinos. Minden a helyén rajta, a lánc, a gyűrű, a színek a ruháján, ahogy összecsengenek haja csillogó szőkéjével. Mikor ezt mondom neki, nevet. Szerényen, mégis úgy, mint aki pontosan tudja mindezt. Nő, hát hogyne. Mi más lenne. Ez árad belőle, meg a derű. A nap felé tartja az arcát, a fényt még érzi, még „látja”, a fotóra úgy mozdul minden porcikája, akár egy modellé.

Korábban, egészen a fiatal felnőttségig mindent látott. Ismeri a várost, a fákat, a virágokat, a színeket, a formákat, a Napot, a Holdat, a csillagokat, mindent, amiről azt hisszük, valahogy a miénk, ha ránézhetünk.

A szülei is vakok voltak. De szabadon hagyták őt növekedni, tapasztalni, nem rakták a nyakába az ezzel járó súlyt, pedig megtehették volna.

– Én sohasem éreztem igazán, hogy a szüleim nem látnak – meséli. – Főleg otthon nem. Ott patyolat rend volt, vasalt ruha, édesanyám volt a legjobb szakács a világon. Édesapám meg eljárt dolgozni. Ő árnyakat látott. Makacs ember volt, nem tért ki senki útjából, azt mondta, ha valakinek ennyi figyelemre nem futja, ő bizony nekimegy. Aztán volt, hogy véres fejjel jött haza, mert az oszlop, az persze maradt a helyén.

SZÁZ SZÁZALÉK

Ott lebegett mindig a levegőben annak a réme, hogy egyszer majd nála is beüt a baj. Gyerekkorától négyes dioptriájú szemüveget viselt. Nem törődött vele, hallani sem akart az egészről, sőt tinédzserként kontaktlencsére váltotta a csúnya keretet. Még akkor sem torpant meg igazán, amikor tizenhat évesen felemelte a sors vagy az Isten a mutatóujját: az egyik retinája levált a szeméről.

– Azt mondtam, sebaj, ott a másik! Azzal még láttam, tökéletesen. Amúgy is tudtam már, hogy két egészséges szemet százhuszonöt százalékos látásnak mondanak. Ha az egyik elveszik, marad a száz százalék. Ki akarna annál sokkal többet? Én nem akartam. Nem tudott semmi lelassítani, azt mondtam, én imádom az életet, és nem hagyom, hogy ezt bárki vagy bármi elvegye tőlem.

Rajongott a természetért, járt a Ligetbe továbbra is a csendért, a megnyugvásért, csak úgy bámulni a füvet, a fákat, a virágokat, a madarakat, hordta haza a kóbor állatokat. Ezért is tanult kertésznek, aztán virágkötőnek.

– Mindig vizuális alkat voltam. Most is az vagyok. Álmomban pedig látok… Imádok álmodni. Van bennem ez a furcsa dolog, hogy ha velem valami baj történik, nem rémülök meg igazán. Inkább kíváncsivá válok, hogy mi jön azután.

Sikerek jöttek a virágkötő szakmában, kiállítások, versenyek, díjak, huszonnégy évesen már üzletvezető volt, aki nem adta fel, hogy egy gyerekkori nagy álmát megvalósítsa. Lovaglásról álmodozott már sok-sok éve. Az orvosok csak annyit mondtak, ha lehet, kerülje el. Nem kerülte.

– Sosem fogom megtudni, hogy amiatt vakultam-e meg teljesen. Ahogy azt sem, hogy én nem figyeltem-e eléggé a figyelmeztetésre, vagy a figyelmeztetés nem volt-e elég egyértelmű. Hónapok óta nem lovagoltam már, amikor észrevettem, hogy valami nem stimmel a látó szememmel… Sosem felejtem el azt a napot. Zuglóban laktam, az Uzsoki kórházba rongyoltam be, az ügyeletre. Egy nagyon fiatalka doktornő volt ott. Azt mondta, jogos az aggodalom. Másnap meglézerezték a szemem. De akkor én már tudtam, hogy ez nem fog ennyiben maradni. Nyár volt. Tudatosan elkezdtem búcsúzni mindattól a szépségtől, amit a világ addig adott nekem. Utaztam, rengeteget. Felültem a vonatra, és csak néztem a tájat, a Balatont, a pipacsmezőket, az embereket, az arcokat… Közben a fülemben szólt a zene. Gyönyörű volt. Valami mély fájdalommal kevert érdeklődés dobolt bennem, ahogy szívtam magamba, amit még lehetett. Aztán ezek mind összeálltak egy egységgé, ami a vizualitást jelentette nekem. Minden képet elő tudok hívni magamban, azóta is. Tűélesen.

– Lendülettel, mosolyokkal beszél, a lábát finoman keresztbe rakja.

Még tavasszal talált egy verebet. A fészekből zuhant ki. Vilinek nevezte el, meggyógyította, a tenyeréből etette. Megvárta, amíg megtanul újra repülni. Vili egy nyitott ajtajú kalitkában lakott a virágüzletben, az ablak is nyitva volt sokszor, de Vili maradt. Amikor Fatime bekerült szeptemberben a kórházba, Vili elrepült. Elment, és vele a „gazdája” szeme világa is… A következő két évet szinte folyamatosan kórházban töltötte. Hét vagy nyolc műtét várt rá.

– Én az alatt a két év alatt nem éltem. Mintha aludtam volna… Semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak azzal az egy dologgal, amit mindennél jobban szerettem volna. Látni… Aztán telt az idő, és egyre világosabb lett, hogy sosem fogok. Az orvosom volt az, aki hihetetlen sok erőt adott akkor. Meglátott bennem valamit, amit én magamban még nem. Az ő motivációjára kezdtem el keresni a saját utamat, megérteni, hogy van ilyen, még ha más is lesz, mint amit korábban elképzeltem magamnak. És a fények azért megmaradtak, nem teljes sötétségben kell élnem. A fény derűt ad. Ez is óriási ajándék.

SOHA MEG NEM ÁLLNI

Bekerült egy rehabilitációs csoportba, megkapta az első vakvezető kutyáját, és eldöntötte, hogy a szociális munka lesz az ő jövője. Jelentkezett az első főiskolára. Felvették, mégpedig a legmagasabb pontszámmal. Onnantól meglett az ereje, kedve mindenhez. Elkezdett dolgozni a vakokat és gyengénlátókat segítő Szempont Alapítványnál, aztán, mielőtt elszántan továbbmenetelt volna előre, megfogant a fia.

Ott volt már a hasában, amikor azt a fajta látást, amit még látásnak lehet nevezni, teljesen elveszítette. De akkor már nem volt idő és alkalom összeomlani. Csak örvendezni az ajándéknak, az új életnek.

– A páromnak nagy köszönettel tartozom. Hatalmas elfogadást kaptam tőle. Ez segített abban is, hogy ne felejtsem el, nő vagyok, még mindig, ugyanúgy. Mert én az alatt a két év alatt, mikor műtétről műtétre jártam, nagyon elbizonytalanodtam magamban. Hogy egyáltalán mennyit érek én? Voltak mélypontok, kemények. De azt mindig tudtam, hogy ki kell jönnöm belőlük, ahogy azt is, hogy az én döntésem, hogy ki akarok-e jönni. Az is rengeteget adott, hogy barátok mindig voltak mellettem, ahogy a mai napig is vannak. Csodás érezni, ahogy egy idő után eltűnnek a különbségek látó és nem látó között.

Hajtotta azután is a tettvágy, a kíváncsiság, a soha meg nem állni akarás. Alig két évvel azután, hogy a kisfia a világra jött, jelentkezett egy felsőfokú gyógypedagógiai asszisztensi képzésre. Majd egy szervezetfejlesztő szupervizori képzésre. Aztán, pár elrohanó év után úgy érezte, jó lenne még valamit tanulni… Mert beszűkül az ember, ha megáll. Akkor következett a SOTE mentálhigiénés szakán a mesterképzés. És közben megalapította ezt az Egyesületet, a Buda-környéki Látássérültekét, amelynek irodájában most is ülünk, nagy tükrök és virágok között. Harmincan dolgoznak itt, az ő irányítása alatt. A nagy többség megváltozott munkaképességű, de a foglalkoztatás mellett érdekképviselettel és információnyújtással is foglalkoznak.

– Ez az én utam. Nem cserélnék senkivel. Nem csinálnám vissza a dolgokat. Megtanultam hálás lenni a sikereinkért, és hogy olyan kapukat tudok nyitni a környezetemben lévő embereknek, amelyekről nem is tudták, hogy léteznek. Nekünk itt az is a feladatunk, hogy megpróbáljuk a maximumot kihozni magunkból. Hogy megmutassuk, el kell felejteni azt a rossz beidegződést, hogy elvárjuk a segítséget, a kiszolgálást, mert az nekünk jár. Nem jár. Senkinek sem jár több, mint a másiknak. Sőt, ha megnézzük, milyen életek vannak a világ más, nehezebb sorsú pontjain, vagy még itt a szomszédban is, hálásak lehetünk, hogy egyáltalán itt és így élünk, akár látóként, akár vakként. Én pedig csak azt mondhatom, hogy igaza van a barátaimnak: korántsem biztos, hogy ennyire sikeres lennék, ha maradtam volna az eredeti vágányon, látóként, virágkötőként. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy mindig van tovább, hogy bárhonnan fel lehet állni. És hogy mindig a mi döntésünkön múlik, hogy merre visz az utunk, és az az út mennyire lesz hasznos a társadalomnak, a családunknak, a szűk környezetünknek. Addig, amíg élünk, nincs olyan akadály, ami el tudja venni tőlünk azt, hogy a saját életfeladatunkat betöltsük. Csak mi magunk. És hogyha valaki megérti ezt rajtam, rajtunk keresztül, akkor már bőven megérte minden.

AZ AJÁNLÓ: Gyarmati Enikő

Az Egyesület irodavezetőjeként és Fatime személyi segítőjeként kilenc éve látok bele a mindennapjaiba. Csodálom őt, ahogy, amikor kellett, kicsit hátra tudott lépni, és képes volt egészen tudatosan felkészíteni magát arra, hogy mi lesz, amikor már nem fog látni. A megoldáson kezdett gondolkodni, nem magán a bajon. Ma pedig már egy olyan munkát lát el, ráadásul nagyon hatékonyan és sikeresen, ahol ő segít másokon, és olyan életutat jár be, ami nemcsak a látássérülteknek, de az ép emberek számára is példamutató lehet. Éppúgy, ahogy az életvidámsága és a lendülete is.

forrás: noklapja.hu