fotón: Jenei András író 

Javában dúl a nyár és aki csak teheti, víz mellé, de legalábbis a közelébe menekül…

Kicsiny hazánk nagyon sok részén jártam már ( mint például Pécsvárad, Eger, vagy éppen a Margitsziget), ahol ihletet kaptam egy-egy könyvemhez. Így volt ez most is, s elmondhatom: még nem jártam az alább említett helyen, nem is hallottam róla, pedig …

A komáromi erődrendszer, ami a Duna két partjára épült ( az interneten sok oldal mesél róla, érdemes elolvasni, aztán gyorsan elutazni és bejárni) egyik tagja a Monostori erőd.

Amikor hallottam, hogy megnézzük, fejben már készültem és kinyitottam elmém, illetve érzékszerveim, hogy mindent, amit csak lehet begyűjtsek. Milyen az alakja, mekkora, milyen vastagok a falai, mi maradt meg belőle, stb.?

Magáról az erődről van bőven leírás a neten… Az 1871-ben befejezett vár a maga korában olyan volt, amit elvileg nem tudtak volna bevenni. A körülbelül három focipálya nagyságú építmény óriási földsáncokkal van körülvédve, s a testében futó kazamaták és termek száma is több, mint hatszáz. Egykor többezres létszámra tervezték, de mire igazán elkészült, már technikailag elavulttá válva a későbbi korokban gyakorló helyként, lőszerraktárként üzemelt. Ma több múzeumnak ad otthont, de jócskán akad benne üres terem…

A Koppány monostori homokdombra épített erőd egyik részében ágyúmúzeum működik, aminek megismerését nem más, mint egy valódi tüzérkapitány, Nagy Péter úr segíti. Nemcsak tudásával, szívből jövő odaadásával, nagyfokú empátiájával támogatja a múzeum munkáját, hanem azzal is, hogy egyrészt a gyűjtemény darabjai az ő tulajdonát képezik, másrészt pedig egy hagyományőrző egyesület tagja is, akik időnként találkozókat, csatabemutatókat, tüzérségi gulyásfőzést is szerveznek. Miközben egy teremben hallhattam az erőd történetét, észrevétlen olyan élettel teli sztorikat osztott meg Péter velünk, ami láttatta azt, amit egy szimpla tárlatvezető nem képes elmondani csak abból, ami a lexikonokban van.

Miután a kapitány beöltözött a tüzérségi – egykori- öltözetbe, amit az 1848-as szabadságharcban viseltek, ejtett jó pár szót, hogy mi az a „löveg”, mi a „kard” és a „szablya” között a különbség, már ott álltam és simogathattam azt a maga által készített- felújított és készre varázsolt- rézágyút, ami mellett törpének éreztem magam.

Aztán szinte a kezembe ugrottak az ágyúgolyók- egyben és darabokban is-, a pengék, melyeket rendesen ápolva tárolt és a korabeli puskák és kisebb lőfegyverek is. Mikor már szinte a végére értem volna, a meglepetés odáig fajulhatott, hogy magam töltöttem meg egy puskát.

A lőportasakot ő tépte fel ( miközben lépésről-lépésre elmondta, hogy mi volt a pontos folyamat), de magam öntöttem a csőbe a puskaport, majd tömtem meg, hogy jó legyen a fojtás. S minek is ezt így? Hát azért, hogy aztán az udvaron a fegyver jókora hanggal és erővel meg is szólaljon!

Ekkor már tudtam, hogy nemsokára az is eljön, ami korábban csak a dobhártyámat és az addig nyugodt szívem ritmusát mozgatta meg: az udvaron lévő „nagy-testvér” is eldördült.

A golyót nem tartalmazó lövés bizony jókorát durrant, s visszhangzott a falak között és a környéken is miután elhangzott a következő mondat:

– Szent Borbála nevében: tűz!

Mindezt úgy, hogy aki vezényelt, egy szablyával vágó mozdulatot „ejtett „ a megfelelő irányba.

A puskapor illata betöltötte a levegőt és már szinte láttam is egy csatát, ahol nem egy, s nemcsak ágyúk durrognak; érkeznek a lovasok, kivont pengékkel a gyalogság…

Az erőd ezen részétől nehezen váltam meg. Bejártuk ezután ( meg kell jegyeznem, hogy az egész folyosórendszer megtekintéséhez egy pár óra kevés) a föld alatt és a vaskos falak védelmében lévő termeket és folyosókat. A börtön rácsos cellákkal, majd azokkal a szobákkal és termekkel, istállóval teli erőd – amit a II. világháború után a szovjet katonák Magyarország legnagyobb lőszerraktárának használtak- felépült végre a fejemben.

Az egyes udvarokban kiállított „modernebb” harci eszközök, mint lövegek, aknavetők, páncélosok már más hangulatot adtak, de minden részlet képes volt egy pillanatra elvinni a jelenből.

Az erőd legnagyobb bástyájában a jó akusztika miatt még egy színpadot is felállítottak, s bár éppen nem volt előadás, képes voltam rá, hogy lássak egy-egy oda illő darabot, aminek hangjai élettel telve adhatják vissza azt, amit az író szeretett volna megmutatni a játékon keresztül.

Megint sikerült egy olyan várban, helyen járnom, ami ha nem is most, de az emlékek és a tapasztalások, élmények által egyszer majd beépülhet egy írásomba.

Talán csata lesz belőle, talán egy másik vár, de az is lehet, hogy egy börtönjelenet, vagy csak egy távoli kép. De színesít majd, hiszen érzést, színeket, tapintásokat, hangokat és ízeket adhatok én is át azoknak, kik majd olvasnak…

Jenei András blogját itt találod: jeneiandras.konyv.guru