fotó: Kállai Márton

ADÉL PICI GYEREKKÉNT vesztette el szeme világát orvosi mulasztás következtében, édesanyja, Inka pedig kezdettől fogva „látni” tanítja: mindent festővászonra visz, hogy a festékrétegek kitapintásával elképzelhetővé tegye számára a valóságot. Romanek Inka (63) és Taskovics Adél (24) különös kapcsolatának története erőt adhat azoknak is, akiknek lelkébe belemarkolt az élet.

INKA: Már húszéves koromban szerettem volna édesanya lenni, nagy családról álmodoztam. Első házasságom 11 esztendeig tartott, sok erőfeszítést tettünk a gyermekáldásért, de sajnos nem lett benne részünk. Jó barátként váltunk el. Utána hosszú ideig egyedül éltem. Már megünnepeltem a 38. születésnapomat, amikor megismerkedtem egy elvált férfival. Boldogság töltött el bennünket, amikor kiderült, hogy várandós vagyok. Adél az előírtnál jóval korábban, 29 hétre született, 1100 grammal, 38 centisen. Elfogadtam: az égiek így mérték az én anyaságomat. De azért megrémültem, amikor kiderült, hogy az oxigéntúladagolás miatt probléma lehet a szemével. Sokáig nem engedtek haza bennünket a kórházból, majd rendszeresen járnunk kellett Budapestre. Igazából senki nem tudott megnyugtatni. A lelkem azt súgta, nagy a baj, keressek újabb vizsgálati lehetőségeket. Látni ugyan kisebb elváltozásokat, de nem lesz semmi probléma – mindenhol ezzel hárítottak el.

Egyszer órákat vártunk a szemorvosra. Hiába volt előre megbeszélve az időpont, egy rendezvény miatt elmaradt a rendelés. Ha már felutaztunk vidékről a fővárosba, gondoltam, csak megszán bennünket valaki.

Aztán kissé spiccesen befutott a specialista, és nagy kegyesen megvizsgálta a kislányomat. Hűvösen pattogtak a szavai: az egyik szeme bezáródott, a másikon elindult a folyamat, hagyjuk sorsára a gyereket. Megindult a föld alattam… Bénultan álltam a folyosón, s hirtelen mellettem termett egy fiatal doktornő. Azt javasolta, keressük fel a szegedi klinikán Pelle Zsuzsanna adjunktust. Már másnap találkoztunk vele.

Megvizsgálta Adélt, és műtétet javasolt. Csak a fénylátását sikerült megmenteni.

Érthetetlen számomra, miért kellett hónapoknak eltelniük, mire történt valami. Ha hetekkel előbb jutunk el idáig, akkor talán nem alakul ki a súlyos állapot. Mindent elkövettem, hogy Adélt felvidítsam, nekem pedig a párom adott erőt a háttérből. Sokak szemében mi voltunk a példa, még a kórház után is többek megkerestek bennünket, hallani akarták a túlélési taktikánkat.


ADÉL: Négy és fél évesen az országos látásvizsgálaton közölték anyuékkal, hogy nincs tovább mit tenni, helyezzenek el a vakok intézetében. De a mi családunk nem akart szétszakadni, és megfelelő oktatást szerettek volna nekem biztosítani. Ekkor költöztünk el Nagykőrösről Budapestre. Én a vakok óvodájába jártam.

Nehéz volt megszokni, mert anyával addigra szinte összenőttem. Amíg kicsi voltam, a legkedvesebb játékszerem volt, később az élő fehér botom lett, az egyetemen pedig a hangoskönyvem. Már az oviban elkezdtük a Braille-írást és olvasást, hiszen az általános iskolában ez lett az alapja mindennek. Kispárnára kellett ülnöm, hogy felérjem a gépet. Megtanultuk a számítógép használatát, előbb lebutított billentyűvel, majd normál (látó) klaviatúrával. Fontos ismerni a képernyőolvasó programot is, még a gépelésben is segít.

Sokféle dolgot kipróbáltam, úsztam, furulyáztam, szavalóversenyekre jártam. Egy vak barátnőmmel a budapesti Scheiber Sándor Gimnáziumba mentünk. Hamar beilleszkedtünk, diákok és tanárok egyaránt toleránsak voltak velünk. Meg kellett ismerkedni a zsidó vallási szokásokkal, héberül is tanultunk. Soha nem felejtem el azokat az éveket! Jeles eredménnyel végeztem.

Engem nem úgy neveltek, hogy bármiről is lemaradhatok, teljesen egyenjogúnak tartom magam másokkal.

Bár az évek során sokszor belemarkoltak a lelkünkbe, elutasításokban is bőven volt részünk, de erőnkhöz képest megküzdöttünk a kellemetlenségekkel.

Tavaly előtt kitűnő eredménnyel végeztem a Budapesti Metropolitan Egyetem kommunikáció és média szakán, most ugyanitt mesterképzésre járok. Én vagyok az első látássérült hallgató. Az előadó engedélyével magnóra rögzítem az órákat, itthon pedig visszahallgatom és átveszem számítógépre. Anya sokszor éjszakába nyúlóan mondja fel diktafonra a szakirodalmat, az alapján tanulok. Gyakorlatomat a Magyar Katolikus Rádiónál töltöttem, felvezető szövegeket írtam, hanganyagokat vágtam, riportokat is készítettem. Imádom az embereket, szeretném a javukat szolgálni.


INKA: Életem legnagyobb szerelme – ezzel a címmel hirdetett írói pályázatot a Cserhát Művész Kör. Véletlenül került a kezembe a felhívásuk. Már közelgett a beadási határidő, tehát igyekeznem kellett. Elgondolkodtam rajta, ki is az én legnagyobb szerelmem. Hát Adél! Róla írtam, de ez csak a végén derül ki, amint az is, hogy orvosi mulasztás miatt vakult meg a kislányom.

Aztán elsodortak a tennivalók. Majd befutott a meghívó a díjátadóra, én lettem a nyertes. Meghatott az irodalmi elismerés, hiszen eredetileg mezőgazdász vagyok.

Az idő tájt már festettem, volt már vagy nyolc-tíz háromdimenziós festményem. Mivel a drágámnak nincs látásemléke, mindent kérdezgetett, hogy milyen.

Hogyan vitorláznak a gólyák az égen? Egyszerre lehet látni a tavat és a túloldalán álló fákat? – ilyenek érdekelték, én pedig hosszan elmagyaráztam, hogy el tudja képzelni. Aztán rájöttem, egyszerűbb az egész, ha kartonból kivágom a tárgyakat és azokat tapintja ki az ujjbegyeivel. Csakhogy egyre bonyolultabbak lettek a kérdések. Ettől kezdve vászonra hordtam fel különböző vastagságban a festéket, ez is beindította a kislányom képzeletvilágát. Így lettem a vakok festője, bár a képek a látók számára is élményt jelentenek.

Amikor nyilvánosan is kiderült, hogy mivel foglalkozom, felvetődött egy kiállítás lehetősége. Ha jól emlékszem, 2001-ben volt az első bemutatkozásom. Azóta 120-nál több tárlatot rendeztek a tapintható műveimből. Nagy dolog volt, hogy 2004-ben meghívtak Moszkvába, a magyar–orosz kulturális évadra.

Számos külföldi és hazai kápolnában látható oltárképem.

Az évek során legalább 700 festményt alkottam, de nekem alig van belőlük, mind szétkapkodták. Néhánytól azonban a világ minden kincséért sem válnék meg, annyira személyesek.


ADÉL: Sokat segítenek anya képei, szélesítik a képzeletvilágomat.

Egyik kedvencem a kocséri templomot ábrázolja, ott kereszteltek meg. Tökéletesen ki tudom tapintani az ablakokat, a keresztet, az 1883-as évszámot, a szobrot. És a tornyot, ahogyan a fák fölé emelkedik.

Sokáig úgy gondoltam, a fák ágai teljesen egyenesek, de anyukám festményei eloszlatták a tévhitemet: azok bizony szerteágazók, görbék és göcsörtösek. Hasonló felfedezéseket tesznek a sorstársaim is. Először az egyszerűbb figurákkal próbálkoznak, virággal, gólyával, majd jöhetnek a katedrálisok, tájak és a mozgalmasabb jelenetek.

Én vagyok anya első kritikusa, és én adom a képek címét. Természetesen mindegyik olvasható Braille-írással is, a domborfelület festékpöttyökből képződik. Számomra ez külön is egy értékes alkotás.

forrás: szabadfold.hu/Lejegyezte: Borzák Tibor