Na, sziasztok mindenki, hát újra itt vagyok és megpróbálom leírni a második utazásomat Neo Poriba.

A menetrend a következő volt. Kezdem onnan, hogy az írás más lesz mint a többi. Kicsit álomszerű, kicsit valóság. Az ábrándozás oda is elvisz, ahová másként nem jutunk el, és nekem vagy nekünk, sokszor arra van lehetőségünk. Az álom szárnyán mindent megtehetünk, és mindent meg tudunk oldani egyedül is, ahhoz nem kell segítség.

Akkor hát rajta, villámkezű alt-f4. (ez én vagyok)

Hová utazzunk, nem tudtuk eldönteni. Elmentünk a Bella Tours Utazási Irodába, velük már utaztunk és minden simán ment. A hölgy kedves volt, Paráliát ajánlotta, ott még nem voltunk. Akkor hát menjünk oda. Befizettünk mindent, biztosítást, meg ami kell. Nem mentünk még haza, hanem csavarogtunk a városban egy kicsit. Már terveztük, hogy mit viszünk, ami fontos lehet számunkra.

Eltelt vagy két nap, amikor hallottuk, hogy az iroda becsődölt...

…egyből hívtuk őket, hogy most mi van? A hívást nem fogadták, csak másnap. Közölték velünk, hogy visszakapjuk a pénzt, de ez sovány vigasz volt számunkra, mert mi menni akartunk.

Kedves Zsuzsám mindent elkövetett, hogy valahová eljussunk, nézte az internetet, meg az újságokat, hol milyen lehetőség van. Nagysokára talált egyet, aránylag jó áron, csak az volt a baj, hogy ez nem volt más, mint Neo Pori, ahol már jártunk. Nem volt más választásunk, elfogadtuk, habár ismertük a helyet.

Hamarosan eljött az utazás ideje, és mi elindultunk, irány a Hősök tere. Barátom, a méhész vitt be a buszig. Az útirány nem ugyanaz volt, mint régebben, hanem másik határátkelő Tompa, tovább Belgrád, Nis, Macedónia, Görögország, Neo Pori. A határokon semmi gubanc, csak egy kis várakozás és indulás tovább. Na, mire odaérünk, a fenekünk szét fog menni a sok üléstől. Fújtam az úszógumit anyának, mert utazáshoz nagyon jó…

A Tompai határátkelőn még nem jártam, de nagyon meglepődtem, hogy milyen nagy ez a város, vagy falu nem tudom. A magyar és a szerb oldal között semmi különbség nem volt, minden egyforma, ha nem tudnánk, hogy ott a határ akkor semmit nem vennénk észre. Az út a magyar részen is olyan rossz volt, mint a szerbeknél. Amikor rátértünk a Belgrád felé vezető útra ez már sokkal jobb volt. Ja, kérem, ez már autópálya, legalábbis is az ára.

Bámultam a tájat, és nem tudom, hogy miért Trianon jutott eszembe. Miért van az, hogy a magyar határ menti tájakról, városokról mindig ez jut az eszembe. Ezekért a földekért sokan a vérüket adták, és egy tollvonással mindent átírtak.

Mentünk tovább és jön Nándorfehérvár, (Belgrád) itt állította meg Hunyadi a török seregeket, itt halt hősi halált Dugovics Titusz, a nyugat ezt nem honorálta, pedig nekünk magyaroknak köszönhetik, hogy nem igázták le őket. De ha van igazság, akkor egyszer majd elismernek minket. A sógorok miatt van minden, mert a magyar harcosok kiálltak mellettük, az utolsó csepp vérükig, ha nem így lett volna, akkor ma Bécsben kelet felé imádkoznának. 

Na jó, nem fájdítom tovább a szívünket, mert akárhogy is van ez mindenkinek eszébe, jut, ha erre jár. Belgrádtól Nisig baromi hosszú az út, dögunalom az egész A Macedónok jól kicsesztek a Szerbekkel, mert rögtön a parkoló pályára kerültünk, no nem vészes csak egy fél-óráig. Macedónia egy kis ország, úgy átrohantunk, rajta mint szellentés a gatyán.

A Görögöknél már pihentünk egy kicsit többet, nem órákat, hanem a szokásosnál valamivel többet.  Én néztem volna, ha láttam volna valamit, de annyit láttam, mint egy döglött denevér, ha kedves Zsuzsa nem vezet, akkor tapogathattam volna, mint tót az anyja valagán.

Egy kicsit még körbe járkáltunk, majd felszálltunk a buszra, és irány a Taigetosz, illetve az Olimposz, mivel a busz ott megy el alatta. Azon gondolkoztam, hogy nem látom, mert még sötét lesz, hát tévedtem, mert a buszos olyan lassan ment, hogy talán gyalog is oda értünk volna. Na, mindegy, itt az öreg Zeusz lakóhelye, van vagy 2112 méter magas, a hegytetőn még most is hó volt, érdekes a természet, lent izzad a tököd a gatyában, fent meg megfagynál.

A busz megáll, itt leszáll egy pár utas, ez Olimpik-beach, jó nekik, mert nemsokára úszhatnak a jó meleg, és azúrkék, az örökké és folyton kavargó tengerben. Mi továbbmegyünk, ezt a tetű sofőrt, ilyen lassan vezetni, lehet, hogy valamit tud, amit mi nem..

Egyszer anya szól - Idejöttünk volna, ha nem csődöl be az iroda. - Arra néztem, hát itt volt Parália. A tengert nem láttam, mert messze voltunk a parttól, le van ejtve az iroda, rohadt sikkasztók mindenhol kiveszik a pénzt, és utána élnek vidáman. Azért vigasztalt, hogy Neo-pori, már csak hatvan kilométerre volt. A busz normál tempóban suhant, kanyargott, dőlt jobbra, balra, de hál istennek haladt előre. Egyszer letértünk az autópályáról, azonnal felismertem, hogy itt már jártam.

Megérkeztünk Neo-poriba. Sokan nem fogják elhinni nekem, de mindenre emlékszem, az utcákra, szupermarketekre, (ami öt-hat négyzetméter) mindenre, itt volt az iroda, az italdiszkont, a cukrászda, a trafik helyén már egy üdülő volt.

A kísérőnk közölte, hogy az apartmanokat még nem foglalhatjuk el, még takarítják. Hát ezért nem rohant a busz, ezért volt a csiga tempó. Azt viszont megengedték, hogy a poggyászunkat lerakjuk, azután és irány a tenger.

Az utcában már jártunk, mert megismertem a Guzelisz-apartmant. Ez volt az az épület, ahová vagy hatszor nem találtunk vissza, amikor először itt jártunk. Az utcából balra és előttünk a tenger, az élet bölcsője. Ott tajtékzott, csapkodott, rohant a part felé, a sós víz, permetezte a bőrünket, a levegő is sós volt. A víz színe, kék volt akár az égbolt, de nem mindig, mert amikor jött egy kis szél, akkor változott meg, ilyenkor haragos zöld, majd mélykék, és folyton változó. Az öreg Poszeidón vigyázott rá, hogy ne ismerjük meg igazából az otthonát.

Mivel már nagyon éhesek voltunk elindultunk, hogy együnk valamit. Mindegy mit, csak sokat és jó legyen. Akkor együnk cipurát. A cipurát már rég terveztük, csak mindig sajnáltuk érte az eurót, most a tettek mezejére léptünk. Akármilyen drága, eszünk belőle.

Elkezdtünk keresgélni, volt egy-pár taverna, de sehol nem akadtunk a hal nyomára, már azon voltam, hogy fogok egyet, de anya kinevetett: -Apa, hiszen a farkadat sem tudod megfogni, nemhogy egy halat.-

A végén oda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk, a parton nézelődtünk ott volt egy vendéglő, hát itt volt cipura.  Mielőtt rendeltünk volna a pincér, megmutatta, hogy melyik halat süti meg nekünk. A hal előtt, sör, egy kis úzó, meg valami pálinkaszerű, volt.  A hal isteni finom volt fehér húsú omlott az ember szájában, tényleg finom volt. Amikor fizettünk, hát az is finom volt, nem semmi az ára, de nem sajnáltuk érte a pénzt.

Mire visszaértünk a szállásra akkorra már be lehetett pakolni a szobákba. A berendezés a szokásos, pár tányér, fazék, hűtő, ja és volt egy televízió is. A tévét rögtön bekapcsoltuk, csak Duna tévé volt, nem számit hagy mondja a híreket, az se baj, ha nem érdekelt bennünket.

Mivel még korán volt, hát lementünk fürödni, a homok meleg volt, a víz kellemesen hűvös, sőt majdnem hideg. Amikor jöttem kifelé a vízből, ránéztem a fürdőgatyámra, hát volt vagy mínusz párcenti, nem érdekes majd a napon visszanyeri az eredeti alakját. Még napoztunk egy keveset, majd irány a szobánk.

Vacsora után elmentünk az irodához, ahol tájékoztattak bennünket, hogy milyen fakultatív kiránduláson lehet részt venni. A szokásos vendéghülyítő után beszélgettünk egy kicsit. Az irodavezető nem volt más, mint egy régi ismerős, az Erika, aki négy évvel ezelőtt volt az idegen vezetőnk, ő kísért a Meteorákhoz, az Olimposzra, majd Macedón Nagy Sándor falujába is. Nem nagyon akart emlékezni ránk. Több ezer emberre nem tud vissza emlékezni. Amikor elmondtuk neki, hogy amikor hazafelé tartottunk a Meteórákról, mi nyertük meg mindkét tombolát, beugrott neki. A kislánya akkor volt egy éves, most ott szaladgált az utasok között, és brossúrákat osztogatott, egy kis barna bőrű leány koromfekete hajjal, nagy szemekkel, és folyton mosolygott. Hiába korán kell kezdeni a munkát.

Ahogy telt az idő, úgy lett egyre hűvösebb. Ha előbb jövünk egy héttel, akkor napon volt ötven fok meleg, csak este lehetett fürödni.

A sok kínálatból, amit az iroda kínált, mi egyre jelentkeztünk, ez az út a Skyátosz szigetekre vitt hajóval, egy egész napos kirándulás, az egyik legnagyobb szigetcsoportra. Anya egy kicsit félt a hajóúttól, de megvigasztaltam, hogy nem csónakkal megyünk, hanem tengerjáróval, úgyhogy nem kell úszni, vagy evezni.

Másnap reggel ébredés után irány a tengerpart, pokróc le a parton, irány a víz, kicsit hideg, de nagyon tiszta, a hullámok rohantak a part felé, hozták a finom homokot, meg a sok kagylót, ökölbe szorított talppal mászkáltam a vízben. Anya lebegett a vízben, nem tudom, hogy teszi de, lebeg. Ráfekszik a vízre, és fent marad, mutatta nekem is de, én elmerültem. Néha nyeltem egy kis vizet, elég sós volt, krákogva kiköptem, majd próbáltam újra ráfeküdni, de nem jött össze sehogy.

Na mindegy, én kimegyek és napozom egy sort, úgy három órát, itt minden csendes, hiába dübörögnek a hullámok, imádok a tengerparton napozni. Nem hallok mást csak a szél zúgását, a hullámok morajlását, és mégis itt a legjobb a világon. Lefekszem a pokrócra, így már melegen süt a nap, hanyatt fekszem, még a napszemüveget is leveszem, bámulom a felhőket, mindenféle alakokat ki lehet belőlük olvasni, jönnek a tenger felől, van bennük haragos, vad, barátságos, van olyan, amelyik bátor és lendületesen nekimegy a másiknak, hogy aztán együtt folytassák az útjukat a hegyekig. Amikor elérnek a hegy gerincéig, akkor visszafordulnak. Lassan teljesen elbágyadok, (vagy bambulok) hasra fordulok, hátam süti a nap, nem baj hadd süssön, hiszen ezért jöttem ide. A kezemre fektetem a fejem, és így próbálok meg pihenni, már nem hallom a tenger moraját, a szél zúgását, semmit nem hallok, csak a csend, és álmodom.

Álmomban más vagyok mások a körülmények. Hazafelé tartok a munkából rohadt meleg van, lehúzom a kocsi ablakát, de így sem jobb. Ha autót cserélünk, akkor legközelebb légkondis lesz, most már megtehetem. Igaz vehettem volna már, de akkor még kellett a pénz a vállalkozásba. Megérte, mert busásan megtérült a befektetés, na mindegy, lesz másik kocsi, méghozzá légkondis habár Zsuzsám nem szereti, mert bántja a szemét, de veszek neki egy jó napszemüveget is. Fene ezt, a meleget, el kellene menni valahová nyaralni, de hova. Busszal nem akarok, a repüléstől irtózom, nem félek, csak nem szeretem. Órákkal előbb ki kell menni a reptérre, és mint a rabokkal úgy bánnak velünk. Az egyik barátomtól hallottam, hogy Görögország milyen nagyszerű nyaralóhely. Azon gondolkoztam mi volna, ha autóval mennénk, nem kellene, egyfolytában menni, hanem pihenőkkel. Mondjuk egy éjszaka a Macedónoknál és másnap tovább.

Amikor haza értem elmondtam az ötletem Zsuzsának, nagyon örült neki.  Neki is volt egy ötlete: mi volna, ha motorral mennénk. Jó rendbe, mert motor van, igaz hogy egy, de szerzünk másikat. Van egy Yamahánk, amit főleg én használok, de néha ő is megnyergeli, és meglepően jól, nagyon jól vezeti.

Na gyerünk, nézzünk körül kinek, van egy kölcsön motorja, te apa, hiszen ott van a barátod, mondja Zsuzsa egyszerre vettük tavaly. Még a színük, a felszereltségük is egyforma. Gyorsan hívom, hogy ideadná-e a járgányt: -Naná, hogy odaadom, mondja, mi úgyis máshová megyünk.-

Egy szombati napon elmentünk a motorért, ebben a járgányban sem volt sok kilométer, neki is csak arra kellett, mint nekem, néha száguldani egyet. Mivel kocsival mentünk, kisorsoltuk ki hozza haza a motort. Anya nyert, mindig veszítek vele szemben, de így van jól.

Búcsú, én a kocsiba, anya a motorra, kértem, hogy ésszel menjen, de amint indított én már csak a füstöt láttam. Mi lett volna, ha nem kérem meg a normális vezetésre! Mentem utána rendesen, de sehol nem láttam, hát otthon kinevetett, hogy hol jártam, meg biztos tolókocsival közlekedem..

Az utazás menete:

Én mindig azt hangoztattam, hogy a nyaraláshoz nem kell más csak öt pár zokni, meg egy jó bankkártya, hát elértem ezeket a dolgokat. Azért az oldaltáskákat megpakoltuk tisztességesen. Volt minden benne, de a kártya az nálam, a bőrzsebben lapult. Nem mintha a nejemnek nem volna, neki is van, de ez meg így van jól.

Felbőgtek a gépek, hangjuk mint a mennydörgés, csillogtak, villogtak, szikráztak a napfényben, bár reggel hét óra volt,  már sütött a nap hét ágra. Az útvonal megvolt, M0-ás, M5-ös autópálya, Szerbia, Macedónia, Görögország, ha elfáradunk, pihenünk. 

Nem úgy van, mint régen, hogy a segged szétment a buszon, ki tudja, mi lesz a motoron, mert a motort is csak ritkán használtuk, remélem, bírjuk az iramot.

A nulláson mérsékelt az iram, az autópályán már döngetős. A sok hülye autós, csak bámult bennünket, mert ki voltunk glancolva tisztességesen, habár a motorok szebbek voltak. Zsuzsám normális volt nem nyomult ezerrel, csak szolidan, betartva szabályokat. A pályán mehettünk egymás mellett istenem, hogy viharzottunk, volt autó, aki ránk dudált ilyenkor engedtünk neki, habár nem mindig. Szegedet rövid időn belül elértük, amikor begurultunk a parkolóba mindenki minket nézett!

Hát, amikor levettük a sisakot, csak akkor néztek nagyot, mert fiatal suhancokat vártak, ám két „ idősebb” motorost láttak. Feszült a bőrruha rajtunk, mi meg pillanatok alatt leizzadtunk. Azután kávé, üdítő, pár falat, és indulás tovább. A határon néztek ránk, mint a vett malac, de sima ügyünk volt, nem várakoztattak sokat. A szerbek az útlevélbe nyomták a pecsétet, és mit hallok, jó utat kívánnak. Nahát, még ilyen sem volt, hogy magyarul tudjanak.

A szerb autópálya minden híreszteléssel ellentétben, kitűnő állapotban volt. Matricavétel és már csak a hátunkat látták. Belgrád 270 km, nem érdekes gyerünk, ami belefér!

Élveztük a száguldást, mivel forgalom alig volt, döngettünk ezerrel. Furcsa közlekedés, mert bár két sáv van, a leálló sávban mennek félig, nincs leszorítás, dudaszó, ha levenném a sisakot csak a mezőn lévő kanász duda hangját, hallanám.

És megint, mint annyiszor Trianon jut eszembe, de jó volna a régi országunk!  A terv úgy volt, hogy Macedóniában alszunk. A Szerb- Macedón határnál nem volt semmi hézag. Kicsit pihentünk, az egészségügyi dolgokat rendeztük, és mehettünk tovább.

A motelban semmi extra, csak a szükséges dolgok, ágy, tusoló, WC.

Másnap reggel a gépek ugyanott álltak, ahová leállítottuk őket, nem nyúlt hozzájuk senki, hiába ők is Európába tartanak..

A táj dimbes-dombos, habár szerintem a Gellérthegynél magasabbak voltak, úgyhogy ezek már hegyeknek számítottak. Az út egy völgyben vezetett, kétoldalt a hegyek, az út mellett folyó, már nem tudom a nevét. A hegyek zöldek voltak, mindenféle fa, tuja, fenyő, meg bozótos. Megérkeztünk a macedón-görög határhoz, itt már nem foglalkoztak velünk, mehettünk isten hírével. Az autópálya kapunál megvettem mindenféle matricát, mert ha nem teszem, akkor minden kapunál meg kellett volna állni. Az út egyszerűen remek, sima egyenes, se kátyú, se nyomvályú, hogy tudták így megkészíteni. Szerintem a görögöknek nincs olyan technikájuk, mint nekünk, a mi útépítőink rögtön bele építik a gödröt, kátyút, meg mindent, ami kell, ahhoz hogy ne legyen jó. 

Nem érdekes a sebesség, ha egy kicsit túlléped, „de csak picit” ez a száguldás fenomenális. Csak húzod a gázt, érzed az erőt magad alatt, és leveszed a felső bőrdzsekit, a nap vakítóan süt, a sebességtől a szél bemegy a pólód alá, a sisakot már rég levettük, fel a napszemüveget, a szél, borzolja a hajadat, mert még van mit.

Na, most meg mi van, jön a görög police, nem sokat fizettünk, csak a sisakért, mert itt is kötelező, 100-eurót kettőnknek.

Nem baj megérte, mert vagy 100 km-ig szabad voltam, mint a madár, és mindent tehettem a motorral, amit tudtam, a kanyarokban, ami belefért, egyenesben még többet. A városokat egymás után hagytuk magunk mögött, Thessaloniki, Parália, Olimpic-beach, Olimposz… na, itt álljunk meg, egy pár szóra.

A hegy fenséges látványt nyújtott, fent a tetején havas, lejjebb sziklás, a lábánál meg zöld, úgy látszik a síkságon még maradt föld, ahol megmaradt a növényzet. Egy parkolóban megálltunk, és onnan bámészkodtunk, itt laknak az istenek, itt lakik Zeusz a főisten, meg a többi halhatatlan, már aki megérdemli.

Magamban gondoltam még nem akarok az öreg kaporszakállúval találkozni, remélem, van még időm bőven. Sisakot fel és irány az úti célunk, ami már elég közel volt, normális tempóban mentünk, így értünk Neo-Poriba.

Egy favágók, alapította faluba, itt majdnem minden épület új volt, vagy legalábbis nem öregebb 6-10-évesnél. Az utcák szélesek, a kertek gondozottak, forgalom alig, csend és nyugalom. A motorok nagy feltűnést keltettek az utcákon miközben szállodát kerestünk. Olyat akartunk választani, ahol van normális kaja, kellemes a környezet, és közel van a tenger.  Találtunk egy, ami minden szempontnak megfelelő volt, normális szoba, jó étterem, magyar személyzet, ami nem utolsó szempont, és az árak is normálisak voltak. Bevittük a motorokat az őrzött parkolóba, nem mintha itt bárki is hozzájuk nyúlt volna, de magyarok is laktak a faluban. Nem mintha bármi bajom lenne a honfitársaimmal, de fő az elővigyázat.

Azt a pár cuccot felvittük a szobába, tágas és barátságos, kényelmes volt. Fürdőzésre készen mentünk le a partra, hogy megmártózzunk a tengerben, mindenhol be lehetett menni, nem úgy, mint a Balatonon, és nem volt belépődíj. Ezt nagyon jó dolognak tartom, hiszen a természet mindenkié, gazdagé, szegényé egyformán.

Miután jól elfáradtunk a nagy pihenésben, felmentünk a szobába, fürdés, átöltözés, irány sétálni. Megnéztünk mindent, hol mi van, mit lehet kapni, hová érdemes menni, a tavernák közül.

Jól aludtunk éjszaka, farkas éhesen ébredtünk, reggeli után elhatároztuk, hogy elmegyünk a Meteórákhoz, nincs messze kb. 100-km ez nem sok. Kaptunk egy térképet, irány az aszfalt, és amíg lehet döngetni, addig nyomjuk.

Az út először egy fennsíkon vezetett, majd beértünk a Templi szorosba, ezt mintha karddal vágták volna ketté, habár a legenda is ezt tartja. A szorosban egy kis patak csörgedezett, az út két oldalán meredek sziklafal tornyosult, hihetetlen látvány. Nemsokára már a meteórák lábánál gurultunk, hát ez sem volt semmi, a sziklák úgy néztek ki, mintha vágták volna őket, mindenfelé mértani testek, és mindegyiknek sík az oldala. Az út felfelé vitt, rövidesen elértük a kolostorokat, habár mint megtudtuk, már nem üzemel mind, csak hat darab, de ezek is a sziklák tetején, hogy a csudába építették, oda nem tudom, de ott volt láttam a két szép szememmel.

Mászás a lépcsőkön, sziklafestmények és egy sziklatemető. A temető, azért érdekes mert itt kevés a föld, és amikor egy barát meghal, eltemetik pár évre, majd kihantolják, és a koponyáját ide hozzák, hát nem semmi. A Meteórák szó jelentése lebegő levegő, hogy miért nem tudom. A mértani sziklák úgy kerültek ide, hogy amikor a titánok harca folyt, ezeket dobálták egymásnak. 

Miután megnéztünk mindent, de szerintem még akadt volna mit, irány vissza a szállodába. Jól bekajáltunk, én megittam egy kisebb vödör sört, nem vagyok iszákos, de ez nagyon finom hideg volt. Még sétáltunk egyet, majd lefeküdtünk

Másnap délelőtt, lementünk a partra és néztük a tengert, a föld bölcsőjét minden élet eredetét. A hullámok dübörögve rohantak a part felé, tajtékozva csapódtak a partnak, majd sisteregve visszakoztak.

Néztem a vizet, vajon mit rejt, mennyi kincset, hány embernek lett pihenő helye, hányan nyertek örök megnyugvást itt. Járt itt Odüsszeusz, Akhilleusz, Télemakhosz, Agamemnon, vagy az Istenek sétáltak itt, amikor pihenni akartak, mert úgy gondolom, hogy ők is pihentek néha. Nem hiszem azt, hogy folyamatosan dolgoztak, amikor segítettek a földi halandónak, vagy éppen büntették őket. Egyszer csak látom, hogy egy csónak nagy sebességgel húz egy hosszú valamit, amin emberek ültek, és iszonyúan sikoltoztak, nevettek, jókedvük messze hangzott, még a hullámok csapkodását is túlharsogták. Vajon mi lehet ez, elmentünk megnézni honnan indul, mert ezt ki kell próbálni. Ez volt a banán, a következő menetre befizettünk.

Na gyerünk, kaptunk egy mentőmellényt, felültünk és irány a tengerpart mentén, hihetetlen érzés, a lábadat eszik a hullámok, hajad fújja a szél, közben dőlsz jobbra-balra, óhatatlanul kitör belőled az ordítás, a jókedv, a vadság, ezt érezhették azok az emberek, akik először ültek egy fatörzsön, szilaj és háborgó víz hátán. Hát nem semmi menet volt, de örök élmény.

Következő nap, reggel lementünk a partra, úszkáltunk, napoztunk, én bámultam a csajokat. Alapjában véve hűséges vagyok, de a jó feneket, melleket megnézem, ez egészséges erotika. Hát itt akadt a lányokból mindenfajta, szépek voltak és gondtalanok, gondolom a legtöbbje egész évben erre az útra spórolt, hogy egyszer az évben jó érezzék magukat, hogy ne gondoljanak erre a szemét mindent és mindenkit letaposó világra. Önfeledten szórakozzanak, nevessenek és boldogok legyenek egy-pár napig.

A görögök nem is látszanak boldogtalanoknak, vagy csak nem mutatják. Isszák a rossz kávéjukat, rátöltik a higított úzót, esténként sétálnak, a taverna tulajdonosok egy kis asztalnál ülnek, lesik az alkalmazottak munkáját. Egy asztalnál ülnek négyen, és valamit dobálnak, és közben hangosan kiabálnak, de jól érzik magukat.

Hanyatt fekszem a homokon, nézem az eget, szinte más nap süt le rám, azt veszem észre, hogy a látóterembe berepül egy ejtőernyős, hát ez meg mit keres itt, hogy a francba került ide. Jobban szemügyre veszem, és látom egy kötélen, húzzák egy motorcsónakkal. Szólok anyának, nézzen már oda, nézi és megszólal: - Ezt ki kell próbálni.-

Én kifejtem a véleményemet, hogy ki szokott próbálni, de ő hajthatatlan. Felsétálunk a part mentén, és megtaláltuk azt a helyet, ahonnan indítják az ejtőernyőzést. Egy aránylag rövid stég az egész, fizetsz, és máris mehetsz a segítőkhöz. Az egész menete annyi, hogy odaállsz, rád raknak egy ejtőernyőt, hevedereket, megy egy mentőmellényt, az összest egy kötélhez erősítik, van egy rúd előtted, ami a kötélhez tartozik, hátad mögött az ernyő, két ember megemeli kissé, majd futás és már fent is van. Na, hát én ebből nem kérek.

- Én megyek! - mondta hitvesem, majd fizetett és már be is volt öltözve. Hát ő ilyen bátor, tudtam róla, de hogy ennyire, ezt nem gondoltam volna. És láss csodát már ott lebegett a hullámok felett, távolodtak a stégtől, már csak egész kicsinek tűntek.

Ha ő ilyen bátor, akkor én is megpróbálom, pár perc múlva feltűntek, a csónak lassított, az ernyő lebegve belehullott a vízbe, a csónak odament, anyát kiemelték, és már itt is voltak.

Az első szava az volt, „menjél, menjél, ezt az érzést csak ott fent fogod érezni”.

Arca piros volt, vidám a hangja, örvendezve ugrált, mint egy kis gyerek. Néztem rá, biztosan meghibbant, csak még nem tudja, vagy nem érzi, hiába az adrenalin hatása.

Én jövök. A zabszem effektus, kezd előjönni, rám raknak mindent, ami kell, a zabszem maradt, szólnak, hogy kezdjek futni, de zárt fenékkel, összeszorított farpofával nem nagyon lehet. Farpofa ide-oda, elindultam egy rántást éreztem és már a víz felett voltam. Szorítottam azt a rohadt rudat, mint bányász a hűségpénzt, ha elengedem, akkor is fent maradok, akkor meg nem mindegy, hogy fogom vagy sem.

Már fent voltam, először nem mertem lenézni, de kinyitottam a szemem. Ez hihetetlen alattam a tenger, a csónak, én meg fent lebegek, körülnéztem, lent minden kicsinek látszott, fent a csend nyugalom, körben a hegyek, úgy tűnt mintha felettük volnék, pedig még talán 100-méteren sem voltam, mindent jól láttam, a partot, a hajókat, az embereket, csak kicsik voltak. Fent Ikarusz jutott az eszembe, aki megrészegült a mámortól és egyre magasabbra, magasabbra, akart jutni, de rajta vesztett, mert a nap megolvasztotta a viaszt, és lezuhant. Remélem én, nem járok így, mert csak a tengerbe esek, de ott is keményen lehet landolni.

Már elég hosszan lebegek az az érzésem, hogy már órák óta. A farpofám felengedett a görcsös szorításból, nyugalom áraszt el, a hegyeket nézem hátha valamelyik halhatatlan, kiáll az Olimposz tetejére és integet majd nekem, én meg visszaköszönök neki, hogy „szevasz öreg mi újság fent, hogy vagytok, milyen a szállás, ez a sok hülye turista nem nagyon zaklat benneteket”. Természetesen magyarul, mert az istenek minden nyelven beszélnek.

Amikor idáig értem, éreztem, hogy a kötél lazul, és én csendesen lebegve esek a vízbe. A csónak mellém jön és bemászom, kapok egy hátba veregetést, meg hogy bravó, és kivisznek a stéghez. Anya már ott állt és azt kérdezte milyen volt, nahát, ezt tényleg nem lehet elmondani, ezt ki kell próbálni. Kicsit remeg a lábam, no, nem a hidegtől, hiszen van vagy 35 fok meleg, hanem az izgalomtól, a zabszem lehet, hogy valahol kiesett, nem érdekel, mert a gatyában nincs a biztos, mert annak szaga is volna.

Kedvesem elém tart egy papírt, amin az áll, hogy búvárkodni lehet itt nem messze, pár óra alatt egy tanfolyam, majd irány a tenger, és ráadásul olcsó is volt. Próbáltam én tiltakozni, kifogást keresni, már a végén azt mondtam, hogy a szar nem merül a víz alá. De te nem vagy az, így hát megyünk, szólt a felkérés. Bementünk a szállodába, letusoltunk, kajáltunk, egy kis sétára indultunk, majd lefeküdtünk.

Nehezen tudtam elaludni, mert folyton az ernyőzés járt a fejembe, és megint átéltem az eseményeket. Ott fent teljesen más minden, igaz félsz egy kicsit, de a mámorító érzés mindent elfeledtet veled. A lebegés, a magasság, a csend, és a látvány, próbáljátok ki, ha lesz rá alkalom.

Másnap reggel megreggeliztünk, megérdeklődtük, hogy merre van a búvártanya, elmondták merre menjünk, sőt adtak egy térképet. Én abban reménykedtem, hogy nem tudnak útbaigazítani, hát tévedtem, aztán azt gondoltam, hogy majd eltévedünk, hát megint tévedtem. A part mentén kellett felmenni vagy 15-20 kilométert.  Még volt annyi időnk, hogy kicsit utána nézzünk a búvárkodásnak, megtudtuk, hogy nagyon szigorú szabályok vannak érvényben. Tilos bármit is felhozni, tilos bármit elmozdítani a víz alatt, tilos az élővilágot megzavarni, egyszóval minden tilos, ami ellenkezik lent és nem engedélyezett. Amúgy a tenger le van halászva, tele van több ezer éves roncsokkal, az élővilág jóformán csak kis halakból áll, habár láttam a piacon egész termetes halakat, polipokat, rákokat.

A lényeg, hogy cápa ne legyen, mert ha a cápa eszik a kezedből, akkor eszik a lábadból is. Motorra ültünk és elindultunk, anya mintha érzett volna valamit, mert azon törtem a fejemet, hogy le kellene lépni, hát nem jött be, mert mindig hátul dübörgött. Megtaláltuk a helyet, na hiszen ez volt ám a búváriskola, egy bódé, egy csónak vagy kettő már nem tudom.

Két legény és egy lány ezek voltak az oktatók, a legények magasak, csillogó bőrűek, izmosak, fekete szeműek, a leány az is szép volt, elég magas, fekete szemű, azért érte nem rombolták volna le Tróját. Ámultak a motorokon, nézték, tapogatták, mintha lányok lettek volna, noha ilyen tüzes lányokon még ők sem ültek, lehettek akármilyen jóképűek is. 

A görögök 40 éves korukra, úgy néznek ki, mint nálunk egy 60 éves. A lányok, addig szépek, amíg férjhez nem mennek, utána csúnyák lesznek, ne haragudjatok lányok. Nektek van tengeretek több ezer kilométer hosszú, szigetetek több száz, de nálunk vannak a világ legszebb, lányai, asszonyai, habár nálatok a kultúrminiszter gyönyörű még a mai napig is, nem beszélve szép „Helénéről” meg a többi szépségről, de nálunk minden lány szép. Ezt azért nem mondtam senkinek, mert lehet, hogy elsüllyesztettek volna. A leány beszélte a nemzetközi nyelvet nem volt olyan nehéz velük tárgyalni, meg amúgy is minden ki volt írva legalább öt nyelven, köztük magyarul is.

Az első dolog, hogy a tengerparti sekélyesben tanultunk merülni, a pipa használatát, meg egyéb fontos dolgot. A tanulás úgy egy-két órát tartott, nem volt nehéz, csak az, hogy lent tartsd magad a víz alatt. Rajtunk volt szemüveg, palack, békaláb, mellény, ami arra a célra való volt, hogy szabályozza a víz alatt, milyen könnyen mozogjál. Ha kieresztetted a levegőt belőle, akkor nem akart a víz feldobni, no meg volt egy pár kiló nehezék is. Amikor elég jól ment minden, akkor beültünk egy motorcsónakba és mentünk egy-pár kilométert, én már azt hittem a tenger közepén vagyunk, de még láttuk a partot. Be voltam tojva, hogy mélyre merülünk, de nem, csak öt-hat méter lesz az egész, magyarázták.

A csónak megállt egy helyen lenéztem a víz alatt sziklák lapultak kéken csillogók, a csillogás attól volt, hogy a nap rájuk sütött a víz alatt. Na, megérkeztünk szájba a csutora, rögzités, a fiúk mindent ellenőriztek, majd ők is elfoglalták a csónak szélét, és hátrafelé buktak a tengerbe. Feljöttek és intettek, hogy ugrás, a nejem szó nélkül én még egy kicsit gondolkoztam, majd hanyatt dőltem.

A hűs víz oldotta a feszültségemet, és lemerültem utánuk. Hát ilyen csendet, nem hallottam semmit, csak a hullámok suttogását, kicsit nyitottam a légmellényen és így sokkal könnyebben merültem lefele.  Lent a mélyben szikla hátán szikla, mellettük kagylók, tengeri sünök, meg a csuda tudja milyen állatok. Voltak halak is nem nagyok. Remélem, cápák nem jönnek, habár azt mondták, hogy itt nincsenek. De én nem hiszek senkinek, még anyukámnak sem, pedig ő mindig jót akar.  Mentünk a sziklák mellett körbe, a kisebb halak ott úszkáltak mellettünk, nem féltek tőlünk mindenféle formájúak, a színük Pazar a szivárvány minden változatát felvonultatták előttünk, ha nyújtottad a kezed feléjük, akkor hozzáértek az ujjaidhoz, megfoghattad volna őket, de mos nem szabad. Merre megyünk a víz alatt, nem tudtam. Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha Poszeidon előttünk teremne a háromágú szigonyával, biztos lenyeltem volna a pipát. Egy éles kanyar után feltűnt egy hajóroncs, fel lehetett ismerni az alakját, pedig nem volt e századbeli, mert volt rajta alga, moszat, hínár, de hajó volt az biztos. A hajó amforákat vihetett valamikor, mert mellette hevertek szerte szét, hála a görög törvényeknek, nem háborgatta őket senki. Gondolom, nem vágnak át bennünket, hogy a görögök rakták ki látványosság címén, lelkük rajta.  Mentünk a hajon körbe- körbe, az elején volt egy hasadék biztos, hogy sziklának csapódott, vagy egy másik hajó ment neki, látni lehetett az árboc maradványát, a kormánykerék egy részét, az evezők helyét, a hajófenékbe nem lehetett bemenni. Veszélyes lett volna, így hát csak kívülről néztük, mint a csodák csodáját.

Még maradtunk egy kicsit, álmélkodtunk a halak színein, bámultunk egy kis polipot, amely rátapadt egy sziklára, mintha az övé lenne, de hiszen az övé, itt minden az övéké.

Minden pillanatban azt vártam, hogy a nyugalomban, békességben feltűnik a tenger istene, és felelősségre von bennünket. Mit kerestek itt, mit háborgatjátok a nyugalmamat. Az egyik görög felmutatott és ott volt a csónak felettünk, egy pár mozdulattal felúsztunk a felszínre, a fülemet megütötte a hang, minden zajos volt, már ha a hullámok moraját zajnak lehet mondani.

Bemásztunk a csónakba, és elindultunk a part felé a feszültség, a merülés hatása alatt voltam, de lassan kezdtem megnyugodni. Amikor partot értünk, mindent levetettünk magunkról. Lehevertünk a homokba, bámultam a felhőket, amelyek mint a bárányok lebegtek a fejünk felett. A nejem azt mondta, hogy elmegy a parton barangolni, én maradtam, napozni akartam még egy kicsit. A nyugalom és a csend elbágyasztott, még hallottam a hullámok moraját.  Bőrömön éreztem a nap sugarait, a szél és a hullámok, olyanok voltak, mint egy lágy csendes hangverseny.

Egyszer hallom szólongatnak, Józsi ébredj, apa ébredj, nehezen jutottak el a szavak a tudatomig. Megfordultam és felültem szinte semmit nem láttam a napsütéstől. Körülnéztem, minden eltűnt.

Sem motorok, sem a görög csónakosokat nem láttam. Hol vannak a motorok, hol a búvárfelszerelés kérdem anyát. Miről beszélsz? Itt fekszel már egy órája, azért szóltam, nehogy leégj, mert aztán meg fájni fog a hátad, meg az egész bőröd. Visszadőlök a homokra, és gondolkozni kezdtem, ez álom volt, vagy egy másik énem gondoltatta ezt velem.

Ha az istenek voltak köszönöm nekik ezt a néhány percet, amelyre mindig szívesen emlékezem, mert az álmot mindig ők adják, ők teszik széppé, ők teszik hihetővé, és nem tudja senki elvenni tőlem.

Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy álmodozás az élet megrontója, igen ez már ismert szólás. Vágyakozni olyan után, amit nem érhetsz el, mert nem látsz rendesen, vagy teljesen vak vagy, ez más. Az álom mindig ad egy kis reményt az embernek, könnyebben visel el mindent, még akkor is, ha tudja, hogy sohasem fog be következni, mert ez lehetetlen.

A cél az meg egy olyan dolog, hogy még vakon is elérheted, természetesen csak akkor, ha a realitásoknál maradsz. Ha egy álom a cél, akkor nem fogod sohasem elérni. Nagyon minimális az esélyed rá, ha csak egy része valóra válik, akkor örök emlék lesz számodra. Hát itt vagyok vakon, fájó lélekkel, tanácstalanul, de nem fogok beletörődni sosem. Lehetnek vakon is céljaid, valóra is válthatod őket, de ez szorgalommal, önfegyelemmel, és kitartással jár. A célokat meglehet valósítani, ha reálisak. A vágyakat, és a reményt, az álmok adják, és a kör bezárult. Azért mindig legyenek céljaink, és próbáljunk meg együtt élni a fogyatékosságukkal, és ami fő lehetőleg minimális segítséggel, és vidáman, ne lökjük el magunktól a segítő kezeket. Ne feledjétek. Mindenkit szeret valaki, mindig akad segítő kéz, amit simogass meg, és legyél hálás az isteneknek, hogy néha álmot hoznak rád.

Ha felébredtél, térj vissza a valóságba, és emlékezz az álmodra, a vágyaidra. 

Én visszatértem a valósághoz, de mit értem vele? Még látok valamennyit, de már azt a gödröt nem láttam, amit gyerekek ástak a homokvár építéséhez, és beleestem. Az esés nem volt nagy, én mégis úgy káromkodtam, mint a kocsis, de ezzel csak saját magamat büntetem! A segítő kéz nem figyelt, nem óvott, és én máris visszaélek vele, pedig nem a kéz a hibás. Igen nem ő csakis én, mert nem figyelek eléggé, nem összpontosítok, nem vigyázok magamra. És higgyétek el az emberek jók, legalábbis többségük!

Röviden még csak annyit, hogy a Skyatos-szigeti kirándulás, jól sikerült. Azért sikerült jól, mert ugyanúgy botladoztam, mint eddig, és magamban cifrákat mondtam, ott volt a kéz, mindig, és fogta a kezemet.  Most befejezem az ábrándozást, mert elront teljesen.

Sziasztok 

Józsi,

 „ a tárnoki morgós”